Utánuk a vízözön

Párosan szép az élet. Ezt bátran mondhatja magáról Kammerer Zoltán és Kucsera Gábor is, hiszen amióta egy kajakban eveznek, valóságos éremgyárat nyitottak.

A ’termékskáláról’ már csak a közösen megszerzett ötkarikás arany hiányzik. Nem csoda, hogy vízi erőműként dolgoznak napról napra. Pekingben a csúcsra érhetnek.

Esik. Mondhatnánk, nem kicsit, nagyon. És ugye esőben semmi sem esik annyira jól. Főleg ha minden oldalról víz veszi körül az embert, fentről a nyakba, a póló mögé, az arcba, a szembe zúdul, oldalról fröccsen mindenhová, alulról meg kiszámíthatatlan hullámokat ver. Legény legyen a gáton, aki elviseli ezt. Vagy kajakos. Mint például Kammerer Zoltán és Kucsera Gábor. Őket a legnagyobb forróságban is hidegen hagyja Petőfi verse, mely szerint ’azért a víz az úr’. Külön-külön is legyűrték a habokat, de amióta egy hajóban eveznek, még sikeresebbek. 2005-ben ültek össze, 2006-ban pedig már Európa-bajnokságot és világbajnokságot nyertek. Ötkarikás aranyból azonban még csak Kammerernek van, igaz, neki három… Ám Peking a szolnoki vízitelepen egyelőre csak elvétve kerül szóba. Júliusban még a júliusra kell figyelni, nem az augusztusra, vallják a fiúk. Különben is, esik.

A nyugodt

Este negyed hét. A vízitelep bejáratánál a jövő kajakos nemzedékének hölgytagjai beszélgetnek, a pályán pedig még mindig kint vannak páran, és rendületlenül eveznek. A parton hajók pihennek a munka után, az egymás mögött, szabályos alakzatban sorjázó bungalószerű faházak pedig már-már egy kemping hatását keltik. A szobákban lakók azonban jól tudják: inkább kiképzőtábor ez, mint nyaralóövezet. „Kucsi” és „Kamera” már túl van a szokásos napi penzumon, a két vízi és egy szárazföldi edzésen. Zolinak akadt egy kis elintéznivalója még, ezért Gábor vár, fáradt tekintettel, egy szál rövidnadrágban, mezítláb. „Látom Kucsi szét vagy esve”- veti oda tört magyarsággal és széles vigyorral egy horvát nemzeti felsőben sétáló kajakos. Kucsi elsőre nem érti, majd rájön, hogy a hátán éktelenkedő sérülésekre céloztak… Hiába, a kajakosnak olykor mindene fáj.

A faháznak kis kertje is van hátul kempingszékekkel, belül pedig négy külön szoba (amelyekről ránézésre is egyértelmű, hogy elfoglalt férfiak lakják…), egy óriási asztallal, konyhával és persze gigantikus tévével. Ha nem lehetne falnak támasztott lapátokat és a ruhaszárítón csöpögő edzőfelszereléseket látni, hajlamosak lennénk Tisza-parti kellemes hosszú hétvégére gondolni. A hosszú napok megvannak, de a kellemességet inkább hagyjuk…

-Rosszabb, mint otthon…-mosolyog Gábor. –Ha sokat vagyunk itt, a végére már kicsit besokallok. Ingerszegény a környezet, nem nagyon lehet mit kezdeni a szabadidőnkkel, persze az alapozás idején nincs is erőnk elmászkálgatni. Most két és fél hetet leszünk itt, az utazás előtt még két hét a teljes válogatottal Szegeden, aztán indulás Pekingbe.

A Peking szó kimondása sem hoz változást Gábor arcán, hiába minden kísérlet, nem lehet vele zavarba hozni, hiába vált idén varázsszóvá.

-Nyugodt vagyok, miért idegeskedjek? –kérdez vissza változatlan pulzussal. – Nyilván kint már kicsit fogom érezni, hogy ennek tétje van, s a megnyitón is részt tudunk venni, de ennyi. Sosem voltam izgulós a versenyek előtt, ez szerencsés adottság. A vízen már más a helyzet, ott más ember vagyok, ott már Zoli is hiába mondaná, hogy jó a dobogó, nem, ott már csakis a győzelem érdekel.

Kucsera Gábor első ötkarikás játékára készül, pedig lehetne a második is. Négy éve már szinte a kezében érezte az athéni repülőjegyet, de a legutolsó pillanatban végül nem került be a válogatottba. Annyira csalódott volt, hogy abba akarta hagyni a kajakozást, végül a családja, főleg édesanyja hatására folytatta. S lőn…

-Nemrég még cukkoltam anyuékat, hogy az első nagy versenyem, s ki sem visznek a reptérre, hanem épp akkor mennek nyaralni, de persze csak vicceltem-meséli Kucsi. –Tavaly jártunk kint Pekingben, már akkor készen volt a sportolók szállása, pedig mesélték, hogy az utak, a szállodák és a pályák helyén négy éve még rizsföld volt. Kifogástalan körülmények voltak a szállodában, az ételre sem lehetett panasz, életem legjobb gulyáslevesét például Pekingben ettem. Nem akarok felesleges terheket a vállamra pakolni, tudom, hogy ha kihozzuk magunkból a maximumot, akkor az elég lesz a győzelemhez.

A zászlóvivő

Végszóra befut Kammerer Zoltán is - olyan lendülettel fordul be a bungalóba, mintha éppen elrajtolna a K-2 1000-es döntőben. A hetek óta tartó kemény felkészülés ellenére is mozgó dinamitnak tűnik, tele van energiával, s legalább olyan nyugodt, mint a társa.

–Nekem már a negyedik ötkarikás erőpróbám lesz, s tudom, mivel jár-kezd bele, miután elégedetten nyugtázta, hogy a magazinba kerülő képeken milyen fiatalosnak látszik. -Ugyanúgy készülünk, mint egy éve, csak ez a verseny négyévente van, így most ez jön a sorban. Azt szokták mondani a rossz eredmények után, hogy négy év munkája vész kárba, de ez nem igaz, mert nekem például 21-22 évem van már benne. De kudarcra nem is gondolok, aranyéremért megyünk, ez egyértelmű. S ha kihozzuk a maximumot magunkból, hibátlanul végigmegyünk, akkor 1000 méteren is nyerni fogunk. A többit meglátjuk.

Kamera számára ismerős a győzelem mámora, hiszen már három ötkarikás aranya van, de ezúttal egy új élményben is része lesz: ő lesz a megnyitón a magyar csapat zászlóvivője. Gyorsan meg is mutatja virtuálisan, hogyan kell helyesen tartani a zászlót.

–Eszembe se jutott, hogy engem választanak, de a döntés előtti napokban már hozzám is eljutottak a pletykák, hogy én leszek a zászlóvivő. Éppen Ausztráliában edzőtáboroztunk, amikor reggel folyamatosan hívtak, üzentek és gratuláltak. Elsőre fogalmam sem volt, miért. Az időeltolódás miatt semmiről sem tudtam, végül az Interneten olvastam, hogy engem választott a MOB elnöksége. Így legalább biztosan ott leszek a megnyitón, hiszen a kajakosok mindig a játékok végén szerepelnek, így később utaznak ki.

Falusi aranyélet

Az akklimatizáció miatt szükség is van a korábbi indulásra, bár a csapat nem a pekingi sportolói faluban kap helyet, hanem a pályától mindössze ötpercnyire lévő szállodában. De a páros gyorsan kiszámolta, hogy augusztus 23-án befejezik a versenyeket, s így még van két éjszaka, amit a faluban tölthetnek - várhatóan kevés alvással…

-Korábban volt olyan, hogy bent laktunk, nem volt könnyű - meséli Zoli. -Akik túl voltak a versenyükön, azok érthetően jókedvűek voltak, buliztak, kiabáltak, akik még hátravoltak, azok stresszeltek, idegesek voltak, pihenni próbáltak. De mégsem kiabálhattam ki az ablakon 2000-ben, mondjuk az arannyal a kezében ordibáló Maurice Greennek, hogy fogja már be…

-Bevallom, már várom azt a két napot, amikor bent leszünk a faluban -veszi át a szót Kucsi. -Felszabadultak leszünk már akkorra, túl leszünk a versenyeken, s remélhetőleg az aranyérmünket fogjuk ünnepelni, s kicsit tudjuk majd élvezni Pekinget. Buli is lesz, biztosan … Ráadásul tavaly is láttuk, hogy mennyire jó hely a falu és eszméletlenül jó kaja van. Egy hatalmas bevásárlóközpontra hasonlít az étterem, ahol mindenki azt választhat, amit akar.

A pekingi ízek felidézése elég indok arra, hogy a fiúk jelezzék, vacsoraidő van, menniük kell. Vacsi után már csak egy kis tévézés és internetezés fér bele (ahogy Zoli megjegyzi, a nagy asztal ellenére sem kártyázás megy itt esténként), aztán alvás, mert másnap kezdődik minden elölről, jönnek az edzések, merülnek-fordulnak a lapátok, csobban a víz, egyre gyorsabban siklik a hajó, s közeledik a nagy esemény.

És már nem is esik. Nem mintha az eső zavarná azokat, akik a vízen is tudnak járni…

Stílus & Lendület 2008. augusztus